Jég és grafit

Dervár Zita

Érdekes, hogy az ember néha nem vesz észre bizonyos dolgokat, amik pedig tényleg az orra előtt vannak. Például heteken át ugyanazok előtt a kirakatok előtt járkálunk el, mégsem vesszük észre a gyönyörű ruhákat, a díszítést. És akkor, egy teljesen átlagos napon az ember odabámul, és azt mondja, nahát ?! Valahogy én is így jártam Marcellel.

Már több hete, akár több hónapja is ott ülhetett velem szemben, és én talán ezerszer is ránéztem már, mégsem láttam egyetlen egyszer sem.

A nevem Dorina, harmadikos vagyok a gimiben, átlagos tanuló, de imádok rajzolni. Nem hinném, hogy különösebb tehetségem lenne, de nagyon élvezem. Második éve járok a rajzszakkörbe, és talán Marcell már tavaly is ebbe a csoportba járt, nem tudom. Olyan fiú, aki senkinek nem szúr szemet. Nem üvöltözik szünetekben, nem gyűjt maga köré bandát, nem a sportpálya ördöge. Talán kétszer beszéltem vele az elmúlt hónapokban, de az arcát egyszer sem láttam, legalább is nem emlékszem rá.

És most, ahogy ott ült az ablak alatt, rásütött a napfény, egyszer csak szemet szúrt nekem a fiú. Nem tudom, mi tűnt föl rajta. Ugyanazt csinálta, mint mindenki más a teremben, rajzolt. Elmerülten, nem nézve senkire. Általában én is így szoktam, talán ezért is nem vettem észre őt sohasem. De most elakadtam. Pedig a modell jó volt, szép és mozdulatlan, biztos bennem volt a hiba.

Körbe néztem, a többiek rajzolgattak, beszélgettek. Marcell mintha kicsit odébb is ült volna, mint mi. Kíváncsi lettem rá. Lassan a háta mögé sétáltam, bár tudtam, hogy nem szép, amit teszek. Én is utáltam, ha belenéztek a félkész rajzomba.

Hihetetlen volt. Élethű volt a kép, eleven. Hirtelen eszembe ötlött egy festmény, a tavalyi kiállításról, ami előtt órákat álltam, most már biztos voltam benne, hogy Marcell készítette.

Felkapta a fejét, rám nézett. Nem szólt, nem kérdezte, minek bámulom. Zavartan rámosolyogtam, és ott hagytam.

Aztán csak ültem a rajztáblám előtt. Hirtelen ötlettől vezérelve új vázlatot kezdtem.

Az óra végére elégedett voltam magammal, csak ültem és gyönyörködtem. Mint mondtam, imádtam rajzolni, beleszerettem a képekbe, néha még a sajátjaimba is.

Majdnem kiugrottam a bőrömből, mikor megszólalt a hátam mögött. Tetszett neki a rajz. Egy utolsó pillantás után átnyújtottam neki, megérdemelte, elvégre ő ihlette. Nem mutatta a meglepődését.

De délután újra találkoztunk, kijött a jégpályára, ahol a téli szezont nyitó bulit tartottuk. Kint volt szinte az egész iskola. Szólt a zene, ott volt az összes barátom. Álltunk a pálya szélén, és beszélgettünk. A korcsolyázásért csak mérsékelten voltam oda, inkább a társaság miatt ácsorogtam a hidegben.

Marcell egyenesen hozzám siklott, és felkért táncolni.

Fekete nadrágjában, és dzsekijében, a szótlanságával igazán titokzatos volt. Talán szándékosan.

Míg kicsit beljebb húzott, az összes katasztrófa lehetőség átfutott az agyamon. A legenyhébb volt az, hogy hülyét csinálok magamból, a másik végletben pedig, már láttam is magam merev, hófehér gipszben.

Egy pillanatra megálltunk, aztán megszólalt egy igazi jégre illő zeneszám.

Ügyesen vezetett, az első fél perc után megszűntek a görcseim. Éreztem a mozdulatait, tudtam mit fog tenni a következő pillanatban. Teljes egyetértéssel fordultunk, csúsztunk, pörögtünk. Mámorító volt. Mintha eggyé váltunk volna. Egymással és a zenével is. Már nem érzékeltem, hogy rajtunk kívül is vannak a pályán, csak Marcellra figyeltem, az arcára, a mozdulataira. Felszabadultunk mindketten, vitt minket a lendület és a zene.

Aztán lassult a ritmus, véget ért a szám. Hirtelen érzékeltem, hogy ott állunk a pálya közepén, egymást átölelve. Marcell szemébe néztem, megcsodálva a jégről visszaverődő fény csillogását a szemében, láttam benne a saját lelkesedésem párját, tudtam, hogy ő is azt érezte, amit én.

Még mindig ott álltunk, egymás karjaiban, majd hozzám hajolt, és megcsókolt. Nem tudnám elmondani, milyen érzés volt. Tökéletes. Talán ez a szó tükrözi az érzelmeimet.

Tökéletes volt a tánc, a hangulat, és a búcsúzás. Kivezetett a pálya szélére, elővett egy rajzot a zsebéből, egyetlen mozdulattal a tenyerembe tette, és kezet csókolt. Kezet csókolt! Az ezredforduló küszöbén, egy jégpálya szélén, ezer diáktárs szeme láttára. Majd lassan eltűnt.

A rajz minket ábrázolt, amint táncolunk. Ahányszor csak ránéztem, mindig eszembe jutott az a pillanat ott a jégen, a tökéletes eggyé válás.

Nem tudok Marcellről semmit. Nem ismertem, és a tánc után már nem is akartam semmi prózai dolgot megtudni róla. Nem akartam elrontani a varázst. Ezt ő is tudta. Később sem beszélgettünk, de néha, amikor összenéztünk, a fülembe csengett a zene, és láttam a jégről visszaverődő csillogást a szemeiben.

Dervár Zita

Olvasószoba

Bugyi Anna: Kórházban » Tiszai Zsuzsanna: Válogatott írások » Bálint Vera: Fekete »

Bodnár Ákos: Cigaretta »

Erdélyi Mesi: Életem története » Holka Edit: Magok, tisztások, erdők » Lédy Évy: Versek »

Secret: Versek » Vilim Tamás: Három élet, három halál, három ábrázolásmód »

Ha megtetszett a LELKI TITKAINK Mentálhigiénés Stúdió tevékenysége, kérlek ajánld ismerőseidnek is.