Emlék képek

Az emlékezés virágai

Kicsi gyerekként minden év nagyünnepeit anyai nagyszülőknél töltöttük. Igazi ökomenikus családban. Református nagyanyám, katolikus nagyapám érdekes párt alkottak, ahogyan vasárnaponként egyik templomból vonultak át a másikban. Az alföldi kisváros ismert és köztiszteletben álló polgáraként, mindenkivel pár szót váltó szerszámkovácsát nem csak a – svábokra jellemző – pontos és precíz munkája miatt szerették, büszkék is voltak rá, mivel végigharcolta az első világháborút, több életveszélyes sebesülést szerezve, telefonistaként, az első vonalban. Így ír róla a 46-os gyalog ezred című, könyv vitézeket felsoroló kordokumentuma.

Magas, egyenes tartású, tüskehajú, szép bajuszú ember volt. Külsőre, katonás, de szeme mindig mosolygós. Nagyon sokat olvasott, mindenre nyitott ember lévén, mindenki szívesen beszélgetett vele. Sokan jártak hozzá, ő volt a környék legjobb reszelőkészítője és vágója. Szerettem vele lenni, nézni a nagy és egyre kisebb egymásba kapcsolódó fogaskerekek körtáncát, melyeket nagy és széles bőrszíj irányított. Büszke voltam, mikor megengedte, hogy a kovácsműhelyében próbálkozzak a fújtató kezelésével. Kicsi reszelővágó helyisége volt számomra az örök karácsony. A lehulló acélreszelék vékony szőnyeget terített köréje.

Mögötte nekem mellmagasságig tornyosultak – szépen sorban –, pici asztalkán a korabeli újságok. Pihenő perceit mindig olvasással töltötte. Emlékszem, ahogy évenként beköttetve álltak a képes újságok, heti-, havi lapok. Sokat lapozgattam én is őket, természetesen akkor még a képek kedvéért. Az Élet és Tudomány-ra nagyon kellett vigyázni, nehogy összegyűrjük, annak nagy tisztelete volt, mert az körbejárta a család felnőtt tagjait, szinte kötelező olvasmányként. Itt megjegyzem, semmi köze nem volt a mai Élet és Irodalom-hoz, sem értékrendjében, sem szellemiségében. Nagy plafonig érő könyvtárában, pedig elérhető magasságban a mesekönyvek, ifjúsági regények, hogy minden unoka korának megfelelő olvasmányhoz jusson. Számomra ma is az egyik legkedvesebb emlék a Tamás bátya kunyhója című könyv olvasása, mely egy nyári vakációhoz kötődik. Mindig mindent megbeszélt az unokáival, felnőttként, komolyan. Soha nem éreztem, hogy az nem lenne őszinte. A fiúkkal pedig, ha sakkozott, az véresen komolynak tűnt, pedig elég sokszor veszített. Csak felnőtt fejjel fogtuk fel, hogy miért történhetett az akkor ott, úgy… Mivel komoly sakk-partik folytak a barátokkal, régi vitéztársakkal és akkor többször került ki győztesen, mint vesztesen, megértettük a játékkal tanította unokáit a sikerélmény örömére, és a veszíteni tudás felelősségére. Nagyon bölcsember volt.

No, de elkalandoztam az örök karácsony élményétől. Tehát az acélreszelék szőnyeget kissé megkaparta, kis dobozkába tette a tartalmát, majd a kisasztalról elvett egy olyan újságlapot, amit már kiolvasott és nem volt kitüntetve azzal, hogy évvégén könyvkötőhöz megy, hosszába megsodorta, meggyújtotta és apránként rászórta az acélreszeléket és elkezdődött a csillagszórás, sokáig tartott, én gyönyörűnek találtam. Bizony ezt mindennap kértem és megkaptam. Ma is minden csillagszóró meggyújtása előhozza az emlékeket.

A biblia ismerete is náluk kezdődött. Drága jó nagyanyám minden reggel felnyitotta, kicsit olvasott belőle, majd visszatette a nagy ebédlőasztal közepére, ahol mindig egy hosszú, vékony váza is helyet kapott friss virággal. Sokáig rejtély volt számomra, honnan tudja nagymama, hogy hol tart az olvasásban, mikor, nincs is ott a könyvjelző? Mikor kíváncsiságom elhatalmasodott a könyvjelzőnél kinyitottam és belenéztem. A könyvjelző sokáig egyetlen oldalt védett. Tehát mindig ezt olvasná reggelente? Aztán rájöttem, dehogy… Ma már én is sokszor kinyitom a bibliámat és megnézem, mit üzen Isten nekem. Nagyanyám is ezt tette, a napi bibliai üzenetet olvasta, melyet a találomra kinyitott oldal mutatott meg.

Picike, törékeny, lányka alkatú nagymamám más volt. Hangja gyenge, mégis határozott. Mindig beteges volt, valami vesebetegséget kapott negyedik lánya várandósága alatt. Sokat kellett neki pihenni. Édesanyám egyik testvére velük élt, mivel a második világháborúban a Gulágra elhurcolt vőlegénye soha sem tért haza. Őt Ilonkának hívták, ő biztosította nagymamám teljes pihenés igényét. Ilonkát mindig dolgozni láttam, nagymama utasításait követve. Nagyon jól főzött, sütött. A kamrában selyempapírral bélelt szaloncukros dobozok sorakozta, különböző süteményekkel. Minden tízórai és uzsonnai időben lehetett kérni belőle. Az ebéd feltálalása soha nem késett. A déli harangszó asztalnál ért bennünket. Meghitt légkör lengte körül a családot. Közös ima után jól esett az ebéd a szeretet sátra alatt. Nagy és hosszú beszélgetések követték az ebédet, majd mindenkire kötelezően 1-2 óra pihenés következett. Nagyapám beleült nagy a nagy füles fotelbe, kezébe vette a napi újságot és olvasott. Érdekes, szemüvegére nem emlékszem, talán nem is kellett a légy zümmögése csendháborítónak tűnt. Nekem is le kellett feküdnöm a díványra, csak használnia. Nagymamám délutáni csendes pihenőjét töltötte. Ilyenkor a csend hallhatóvá vált, Ilonka dolgozott. Az ebéd utáni mosogatást végezte, pakolászott, mosott. Őt soha nem láttam nappal pihenni. Ő is nagyon okosnak és türelmesnek tűnt, bármikor lehetett kérdezni, mindig kész volt a válasszal.

Aztán egyszer nagyon csendben összehajtotta nagyapám az újságot, felállt és elindult a műhelye felé, ahol délután öt óráig a munka várta. Mikor nagymama pihenőkéje véget ért, szabadfoglalkozás kezdődött. Az uzsonna három órakor volt. Ekkor kerültek elő a süteményes dobozok, és a gyümölcskosár. Az olvasást ezeken a délutánokon szerettem meg. Öt óra után bejött nagyapám, akkora a fürdőben lévő réztartályba már melegvíz várta, megmosakodott átöltözött, és ezután jöttek a meghitt esték. Volt ott lepedőre vetített mese, de Ki nevet a végén társas játék is, a fiúkkal sakk-parti, fémépítés. A fiúk az unokatestvéreim voltak, akik délutánonként eljöttek, hogy ne unatkozzak, és hogy nagytatával lehessenek. A vacsorára is maradtak, így még jobban éreztük magunkat, mert mindenki mesélt valamit a nap történéseiről. A másnapi terv is itt készült el, menü összeállításától, az ügyintézésig. Csodálatosak voltak ezek az esték. Amikor nagymamám jól érezte magát leült a régi, megkopott pianínóhoz és eljátszott valamit. Énekelni sosem hallottam, de kottát sem láttam előtte. Aztán jött az esti tisztálkodás. A fűrészporos dobkályha már akkor ontotta a meleget, amikor már túl voltunk rajta. Emlékszem mindig fáztam, de soha nem betegedtem meg. Szerintem nem volt ott hideg, csak én éreztem úgy.

Ez a rendszeresség elkíséri az életem. Nekem is fontos a közös étkezés, a nagybeszélgetés mindig az asztal történik. De még az is drága nagyapámtól örököltem, hogy szeretem a kistálakat. Szeretek ebből reggelizni, ebédnél levest enni és este, ha kávét, kakaót eszek, úgy aprítom bele a kenyeret, ahogyan ő tette. Azt is tőle tanultam, a könyv a legnagyobb érték. Hiába a kommunikációs forradalom, televízió nézésem napi egy híradóra korlátozódik és a kulturális műsorokra, amiből nem nagyon jut, kiszorítja az értéktelen, demoralizáló, szórakoztató és családi szennyest kiteregető show. Milyen jó volt a rádiós korszak, amikor a reggeli krónika, déli krónika, esti krónika, színházi közvetítés, Szabó család volt az általános kínálat. Akkor jutott idő a családépítésre. Én, úgy látszik a leckét megtanultam. Ugye nagyapa? Biztos mosolyog majd, ha elolvassa fentről ezeket a sorokat.

Vasárnap még nálunk volt, kismotorján érkezett, szerdán utaztunk volna hozzájuk a férjemmel. Kedden hajnalban kopogtak az ablakon. Senki nem volt az ablaknál, nem is lehetett, a családi ház kapuja zárva volt. Délelőtt jött a távirat, „vitéz Mezei János ma hajnalban meghalt”.

Isten nyugosztaljon benneteket!

Lélek Sándorné Gizus Ekpafat

Ha megtetszett a LELKI TITKAINK Mentálhigiénés Stúdió tevékenysége, kérlek ajánld ismerőseidnek is.