Erdélyi Mesi: Életem története - LELKI TITKAINK Mentálhigiénés Stúdió

Az nem igaz, hogy két ugyanaz a csillagjegy alatt született ember nem talál egymásra. Azért merem ezt írni, mert Mackónak meg nekem is UGYANAZNAP van a születésnapunk csak ő 13 évvel idősebb. Január 18-án. Ez olyan érdekes, nem?

Volt nálunk is Erdélyben, hogy néha nem tudta édesanyám, hogy mit főzzön. Pénz az sose volt. De mindig kikerült. Édesanyám állatorvosnő volt, most nyugdíjas, s ha a közeli falvakban valaki hívta a tehenéhez, disznó stb. s nekünk nem volt mit enni akkor mindig azt mondta, hogy le kell az állatot vágni. S így volt mindig mit enni. Habár most ezt nem találom helyesnek, de mit meg nem tesz az ember, hogy a családjának jó legyen nem? Most, hogy én őket segítem, ki tudnak jönni valahogy. Minden olyan drága, hogy a nyugdíjból nem tudnának kijönni. Minden alkalommal elmondják a szüleim: „Ha Mesi nem lenne! Mi lenne velünk?” De mondtam nekik, hogy ne hálálkodjanak, mert nekem az természetes, hogy ha tudok, mindig adok. A fiútestvéremre nem számíthatnak, mert sajnos alkoholista. Nagyon jólelkű, dolgos ember, de életemben nem láttam még józanon. Azaz nem tudok már visszaemlékezni olyan napra, percre mikor józan lett volna. Hét év korkülönbség van köztünk.

Visszaemlékezve Ceausescu idejében, nekünk magyaroknak nehezebb volt. Voltak idők, habár az egész város (majdnem) magyar lakosságú volt, nem szabadott még az utcán sem beszélni magyarul. Az iskolában minden tantárgyat románul tanultuk, természetesen a nyelveket leszámítva: magyar, orosz, francia, stb. Nem lehetett magyar könyvekhez jutni, majdnem mindenki besúgó volt. Magyar újságokhoz aztán abszolút nem. Voltak, akik Magyarországról (akkoriban nem volt internetes világ) könyveket, újságokat csempésztek be a városba. A „besúgók” pedig lesen voltak s mindenkit elárultak. Nem szabadott hogy, egy magyar feliratos tábla legyen az utóbbi időben, amikor eljöttem az egész városba.

Engem, pedig az utcán - 14 éves voltam - leköpött egy MAGYAR, mert magyarul beszéltem a barátnőmmel. Megfogadtam, hogy magyarnak születtem s az is fogok maradni! Így beálltam egy társaságba, művészek, színészek közé, akik titokban magyarnyelvű újságokat nyomtattak. Mivel én voltam a legfiatalabb engem küldtek ki szétosztogatni a lapokat. Megfogott a rendőrség. (Azok románok voltak). Rendőrség meg ilyen dolgok, mind románokból álltak. Az ember nem is hiszi el milyen fájdalmas, amikor a talpadat bottal verik. Én azt hittem nem fogom átélni.

Megfogadtam azt is, hogy soha többé egy román szót nem fog a szám elhagyni. Így az iskolában a román órákon nem vettem részt. Majdnem minden nap „a szőnyegszélén voltam” azaz az igazgatóságon emiatt. Én azt mondtam, amíg velünk így bánnak én nem fogok románul tanulni és beszélni. Ha pedig ott voltam a román órákon, a tanárnő bejött, én hátat fordítottam, vagy felültem, az asztalra s olvastam hangosan MAGYARUL. Vagy ő bejött s én kimentem az ajtón. Ki akartak rúgni a suliból. Miattam a családomnak is nehéz volt, mert állandóan a rendőrségre hívatták miattam, hogy mondjanak neveket, hogy kikkel társalgok, kik készítik az újságokat stb.

A végén már odakerültünk, hogy még a bátyámat is megverte a rendőrség. Amikor pedig édesapámra került a sor, én fogtam magam 16 évesen, papír nélkül, kevés pénzzel, egy hátizsákkal, s elhagytam az országot.

De ez mind, csak lerövidítve, mert amin keresztül mentem nem kívánom senkinek. Még Ceausescu és Kádár idejében nem volt könnyű. Miután hetekig úton voltam s végre magyar feliratokat láttam, tudtam, hogy Magyarországon vagyok. De ott sem maradhattam a 80-as években. Így ismét hetekig, sőt többet, erdőkön stb. eljutottam az osztrák határig. Ott a katonák elfogtak. Visszakísértek Budapestre. Három nap múlva ismét azok a katonák megfogtak az erdőben. Visszakísértek Budapestre s feltettek a román vonatra. Harmadszor rá egy pár napra ismét megtörtént, de akkor már elvittek egy őrsre s problémáztak velem. Ott volt az első alkalom, hogy öngyilkos akartam lenni. Így elengedtek. Egy erdőn keresztül (szeretném ma tudni, hogy hol, de nem tudom) átjutottam Ausztriába.

Kiskorú, papírok nélkül olyan elveszettnek éreztem magam. Szüleim, senki nem tudta hol vagyok. Nem tudtam haza telefonálni. Annak idején az egész szomszédságban nem volt telefon csak a paplakon. Nem tudtam szüleimet értesíteni, hol vagyok, s tudtam, hogy a bizonytalanság felemészti őket. Gyalog, busszal, stoppal eljutottam Bécsig. S milyen a sors? Épp ahol most dolgozom évek óta, abban a parkban, itt az iroda mellett, leültem egy padra és örvendtem, hogy végre sikerült minden!

De mi az hogy MINDEN? Meg voltam elégedve, hogy megszabadultam. De MITŐL? A francia követség előtt megláttam egy fegyveres katonát s odamentem s kézzel, lábbal megmagyaráztam, hogy itt vagyok. Hívta a rendőrséget. El akartam szaladni, de hála Istennek elfogtak. Azért hála Istennek, mert nem akartak rosszat, de nekem a rendőrséggel csak negatív élményeim voltak. Itt más volt. Bevittek egy őrsre. Tolmácsot akartak szerezni. Angolul értekeztünk, ahogy tudtunk. Kérdezték, honnan vagyok: Romániából mondtam. Erre fel (nem hibásak) román tolmácsot hoztak. Nekem a gyűlölet bennem feltört és elkezdtem a tolmácsot ütni meg sírtam. Nem értett engem senki meg. Nos mire végre valahogy megértették, hogy magyar vagyok, s nem akarok románul beszélni, elküldték a tolmácsot.

Három napig a rendőrségen aludtam. Nem volt olyan rossz. Végre le tudtam mosakodni! Utána elvittek a lágerbe, adataimat felvették. Az osztrák hatóság vissza akart küldeni Romániába, mivel kiskorú, egyedül voltam. Második öngyilkossági kísérlet… Karanténban voltam, amíg kihallgattak. Nem beszélhettem senkivel. Azt hittem a végén: csöbörből a vederbe. El voltam keseredve. Azt hittem, hogy börtönben vagyok. Nem tudtam annak idején, hogy láger az egy átmeneti dolog. Borzalmasan éreztem magam. Nem akartam élni. Az osztrák hatóság leküldött két emberét (egy tolmácsot is) Székelyudvarhelyre, hogy szüleimmel beszéljenek, mi legyen a sorsom, mi legyen velem. Ők beleegyeztek, aláírtak papírokat, hogy ne menjek haza. Így maradhattam. Elmeséltem a történetemet, megkaptam a politikai letelepedést rögtön. Igaz hontalan útlevelem volt, de engem nem érdekelt. Otthon magyar voltam, Magyarországon román, úgyhogy itt éreztem igazán otthon magam. Itt az voltam aminek épp éreztem magam.

Egy évi lágertartózkodás közben egy rohadt török vagy arab (nem tudom őket megkülönböztetni) banda megerőszakolt. Teljesen lelkileg tönkre voltam menve. Még a mai napig is, ha erőszakolást vagy ilyesmit látok a TV-ben vagy hallok, olvasok ÖLNI tudnék. S most hogy Vicus elmesélte mi történt vele, én még álmomban is felsírok. Ez olyan borzalmas dolog! Vicus a húgom. És most tudtam meg, hogy édesanyám nevelőapja éveken át szexuális dolgokra kényszeríttette. Saját nagyapánk! Ha nem is vérbeli rokon. Hála Istennek már halott, ha nem az lenne, én most biztos megölném.

A lágertartózkodásom után kikerültem egy tanyára, ahol 6 ház volt összesen s rábízott a láger igazgatója egy nénikére, hogy 19 éves koromig viselje gondomat (itt 19 év a nagykorúság Ausztriában) s a néni ezért kapott pénzt az államtól.

Nem volt könnyű, mert nem tudtam egy szót sem németül. Teltek a napok, hetek. Kaptam használt ruhákat, fogkefét, fogkrémet és egy szappant meg 200 Schillinget. Ezt csak egy alkalommal. De örvendtem neki nagyon. Ott segítettem a panzióban (a néninek volt egy panziója) takarítani, főzni s minden félét. Közben tanulgattam a nyelvet. Egyszer mondom neki, hogy szeretném az iskolát befejezni. Másnap jött két emberke, hozott magyar-német, német-magyar szótárt, nyelvkönyveket. Egyedül neki fogtam tanulni. ÉN ISKOLÁBA SZERETNÉK MENNI! - mondtam majdnem minden nap. A tanyán nem volt iskola se a közelben.

Egyik nap jött egy szatmári család, ők is menekültek voltak s odakerültek a panzióhoz. Az államtól kapták a szobát ill. a nénike érte a pénzt, hogy a menekülteket elhelyezte. Megbarátkoztam velük. Kiderült, hogy őket valaki kicsempészte Ausztriába. Az a valaki jött minden héten kétszer őket meglátogatni. Etelének hívták. Ő megígérte nekem, hogy bevisz Bécsbe és akkor tudok iskolába menni. Nős volt. Erőszakoskodott, erőszakos volt. MI VAN VELEM, hogy minden férfi csak erőszakos velem? – kérdeztem magamtól. De mindent megtettem azért, hogy bekerüljek az iskolába. Egy lakást bérelt nekem. A felesége nem tudott semmiről. Szörnyen éreztem magam. Szerencse, hogy nem nyúltam drogokhoz! Pedig közel álltam hozzá... Kérdeztem egyszer tőle: mi van az iskolával? Miért nem mehetek? „Mert így jó, ahogy van” – mondta. IGEN NEKED! – de én csak ki vagyok használva, én nem akarok így élni. Közben minden héten kellett jelentkeznem a nénikénél.

Feliratkoztam a lágeren keresztül - mindenkit megkérdeztek, hogy hova akar menni, azaz melyik országba, mert nem mindenki maradhatott Ausztriában - Kanada, Amerika, Ausztrália. Én Kanadára iratkoztam. Egy pár hónap múlva a nénike hív, hogy meg van a repülőjegyem, s 4 nap múlva kell repüljek Torontóba.

Közben én a 12. kerületben saját magamtól bementem egy iskolába s az igazgatót megkerestem. Úgy ahogy tudtam, elmagyaráztam, hogy szeretnék tanulni. Felvettek. Így átadtam a jegyemet annak a szatmári családnak. Sose láttam őket és hallottam az óta róluk.

Találtam barátnőket az iskolában, a családjuk is nagyon kedvesek voltak hozzám. Elmeséltem nagy nehezen - évekre rá -, hogy engem egy férfi „tart” aki csak azért, hogy ágyba menjek vele. Meg elmeséltem, hogy a barátainak is ki voltam szolgáltatva. A Marika - így hívják a barátnőmet - szülei egy szobát a pincébe berendeztek nekem, és én elmenekültem Etelétől. Két évet ismételtem az iskolában a nyelv miatt. Állandóan megbuktam német és történelemből. De végre 21 évesen sikeresen leérettségiztem. Boldog és büszke voltam magamra, hogy sikerült. A nyelvet is már annyira tudtam, hogy nem volt problémám.

A szüleimet még mindig nem láttam, nem találkoztam velük évekig! 1991-ben, pedig sikerült eljönniük hozzám. Végre! Nagy volt az öröm, sírás hetekig. Közben a suliban megismertem Mackót. Ő segített lakást keresni. Közben áruházakban dolgoztam, raktam az árukat a polcokra, takarítottam itt-ott. Mindenből pénzt csináltam. Etele valahogy rájött, meglátott Mackóval. Leskelődött utánam. Egy este, pedig becsengetett Mackóhoz. Pisztolyt fogott rá, hogy engedjen el. Azt állította, hogy fogva tart engem. Egy hajszálon múlott, hogy nem lett gyilkosság belőle.

Röviden: a lakást feladtam, Mackóhoz költöztem és élünk boldogan. A szex még mindig nekem borzalmas, de Mackó mellett minden tökéletes. De nekem nem valami kellemes. Néha képek vannak a belső szemeim előtt és vannak alkalmak, hogy csak rugdalózom és sírok. Ezért is tisztelem és szeretem Mackót, mert ő sose kezdeményez, vagy akaratoskodik. Megért engem. Én vagyok az, aki kezdeményez, de ritkán. Nos ennyi a szex életemről, életemből.

Belefáradtam. 1993-ban megkaptam az osztrák állampolgárságot, jogosítványt szereztem, s dolgozom. Jelenleg nagyon boldog vagyok, mert tudom az életet értékelni. Tudom a dolgokat értékelni, amelyeket szerintem más nem igazán tud értékelni, mert neki ez természetes dolog.

Szeretném figyelmedbe ajánlani a LELKI TITKAINK - hírlevelet is, amelyben folyamatosan tájékoztatunk új szolgáltatásainkról.

Ha esetleg még nem jelentkeztél volna, kérlek, kattints ide, és jelentkezz most!

Ha megtetszett a LELKI TITKAINK Mentálhigiénés Stúdió tevékenysége, kérlek ajánld ismerőseidnek is.

Életem története

Erdélyi Mesi

Olvasószoba