Nyomtatás

Ügyetlenül küszködünk

Az elmúlt 10 évben nagyot változott körülöttünk a világ. Megváltoztak az értékek, sok minden, amiben hittünk, értelmét veszítette, új értékek kialakulásának vagyunk részesei.

Minden változás azzal jár, hogy valamit elveszítünk, majd az elvesztett helyére valami más kerül.

Mindennapi veszteségeink között a legnagyobb, amikor szeretett személyt, rokont, barátot, családtagot veszítünk el.

Élet - halál, születés - meghalás mindannyiunk életéhez hozzátartozik, mindannyiunkat érint valamikor az életünk folyamán.

A halál hosszú ideig tabu téma volt. Az ember néha hajlamos azt hinni, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is. Így aztán a haldokló körül élők egyformán felkészületlenek, többnyire nem tudják, hogyan viselkedjenek a haldoklóval. Őszinte szó helyett szerepet játszanak, és így nem tudnak segíteni a szenvedő ember problémájának megoldásában.

A mai gondolkodó ember keresi, hogyan tudná elfogadni a halál problémáját, és hogyan tudná megtartani az emberi méltóságát a halálhoz vezető úton.

Gyermekeink játszanak a halállal, a számítógépes játékoknál 3-5 élete van, ebből azt tanulja meg, hogy a halál nem végleges, csak az ötödik "meghalás" után. Velünk együtt élvezik a televíziós filmek gyilkosságait, baleseteit, és lassan megszokottá válik az erőszakos halál.

Ugyanakkor nem szokás beszélni a családunkban, rokonságunkban, szomszédságunkban elhunyt ember problémáiról.

Megváltozott a betegápolás módja, a halál kikerült az otthonunk falai közül. A kórház levette a terhet a hozzátartozók válláról. Szakszerű ellátást biztosít a maga szabályokkal terhelt gépies módján.

A beteg idegen környezetben, idegen emberek jelenlétében, a biztonságot nyújtó, kedves tárgyai nélkül, még rosszabb esetben egyedül, magára hagyatva távozik közülünk. És mi, hozzátartozók, éveken át fantáziálunk arról, vajon szenvedett-e? Mit mondhatott utoljára? Mire gondolhatott? Mit érezhetett? És mi is még annyi mindent szerettünk volna elmondani neki…

Szerencsés időszakban élünk. Részesei lehetünk annak, ahogyan a halált körülvevő hallgatás megszólal. Átalakul az orvos - beteg kapcsolat. Ma már az orvos nyíltan megmondja a diagnózist, és figyelmeztet a közeledő halálra. Így lehetőségünk van a felkészülésre, a fontos dolgok megbeszélésére, a bocsánat-kérésre, a megbocsátásra és a búcsúra.

Megszületett a hospice mozgalom, amelynek célja visszaadni a halál méltóságát, segíteni a családot és a beteget a halállal való szembenézésre, tanítani a szabad kommunikációt, és ha bekövetkezett az elkerülhetetlen, segíteni a gyászolókat. A hospice filozófia lényege, hogy a halál az élet természetes része, van születés, növekedés, meghalás.

RÉGEN KÖNNYEBB VOLT!?

A különböző koroknak megvolt a maga halálrítusa, gyászrítusa.

A halállal találkozni, szeretett személyt elveszíteni mindig nagyon fájó érzés.

A múltban pontosan kidolgozott szokások, rítusok segítették a gyászoló családot - őket segítette a vallás, a társadalom, a család, a közösség, amiben éltek.

Egész életünk felkészülés a halálra, és bár nem gondolunk erre minden nap, de nem árt, ha tudjuk, hogy a "halálhoz való viszonyulásunk megszabja életünket". Bizonyára sokunk ismeretségi körében van olyan ember, akinek volt halál-közeli élménye, és miután "visszatért" az életbe, átértékelődtek számára a dolgok. Amit eddig fontosnak vélt, elveszítette a jelentőségét, és az illető az óta más minőségű életet él, mint előtte.

Hogyan segítették a kialakult szokások a gyászolókat? Régebben megvoltak a pontos szabályai a gyásznak. Volt gyászlobogó, gyászmise, gyászruha, gyászzene, gyászkendő, gyászfátyol, férfiaknál fekete kalap, rajta fekete szalag. Adott volt az idő, milyen ruhát meddig kell viselni. Mély gyász idején csak feketét viseltek, félgyász idejére beléphetett a szürke, vagy egy kevés fehér díszítés. A társadalom számára a fekete ruha viselése jelzés volt: gyászban vagyok, fájdalmam van, kíméljetek. Az emberek, pedig értették ezt a kérést, és kíméletesebben bántak a gyászolóval. Ma a fekete ruhát nem csak gyászruhaként hordják, hanem divatból is. Így a környezet számára már nincs különleges jelentése a fekete ruhának.

Régebben megvolt a gyász ideje. Közeli rokont, gyermeket, szülőt, egy évig gyászoltak, távoli rokont fél évig, vagy hat héten át. Falun a szomszédok a tizedik házig, két hétig gyászolták az elhunytat, a tizedik ház után két napig. Így az egész falu számon tartotta a gyászt. Ma már talán azt sem tudjuk, ha a tizedik házban meghal valaki, lehet, hogy nem is ismerjük.

Abban a házban, ahol meghalt valaki, szokás volt, hogy a tükröket letakarták, az órát megállították, hiszen a halott számára már megszűnt a földi idő. Ugyanakkor az élők számára is megszűnt az az idő, amit együtt töltöttek, most más idő kezdődik - nélküle.

Régen a siratás, virrasztás segített abban, hogy a gyászoló ki tudja sírni magát, panaszkodni tudjon szóban, hangban (sirató énekek), ki tudja fejezni a fájdalmát, és közösségben meg tudjon könnyebbülni. Ma sok esetben egyedül éli át a veszteségét, elbújik, akinek bánata van, mert nem szabad gyengének látszani. Nincs körülötte a megtartó közösség, ahol szabad gyengének és elesettnek lenni, mert a körülötte lévők megóvják.

Régen a halottat szerettei mosdatták, öltöztették. A halott körüli teendők át is segítették az első krízisen a gyászolót. A halottól való búcsúzkodás, gyertyagyújtás, imádkozás során a fókuszba a halott került, nem a gyászoló saját érzelmei. A szem lezárása, az áll felkötése, a test mosdatása, ünneplő ruhába való felöltöztetése módot adott egy utolsó simogatásra, elköszönésre, még lehetett valamit tenni az eltávozóért.

Ma, ha otthon hal meg valaki, kötelező azonnal bejelenteni, és egy pár órán belül beleteszik a szükségkoporsóba és elszállítják a holttestet. Nem mi mosdatjuk, öltöztetjük a halottat, nem adhatjuk rá kedvenc ékszereit, hiszen ezek bizony eltűnhetnek a közös hullakamrában.

De belevarrhatunk a ruhája vagy pizsamája zsebébe egy kis virágot, vagy egy kis képet, vagy bármilyen tárgyat, ami neki szól, vagy az övé, vagy közös kedves emlék volt nekünk. Ezzel könnyebben tudjuk útjára bocsátani.

Mai életünket eluralják a bürokratikus teendők, az állampolgári nyilvántartások elintézése. Sok helyen kell intézkedni, bejelenteni, kijelenteni. Sőt maga a temetés is kezd bürokratikussá válni. Elmegy az ember egy temetkezési vállalathoz, megrendeli a temetést, a particédulát. A temetést lebonyolítja a vállalat, elteszi a részvéttáviratokat, vagy megköszöni három sorban, egy napilapban. A pap többnyire nem tudja, hogy kit temet, rutinbeszédet mond.

A társadalmi részvétel és a baráti segítség hiánya kezd teljessé válni.

A GYÁSZ NEM GYENGESÉG…

A mai kor követelménye, hogy az ember legyen erős, viselje a terheket keményen. Ezért nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a gyász nem gyengeség. Időt kell hagyni a gyászmunkára, a gyász folyamatára. A gyászolóhoz másképpen viszonyul a külvilág, és maga a gyászoló is másképpen viszonyul a környezetéhez, mint korábban. Leköti a saját problémája.

Tudatosítani kell magunkban, hogy a gyász lehetőséget kínál az egész életünk, a kapcsolataink átgondolására, lehetőség a változásra. Ha a veszteséget nem követi gyászmunka, különféle zavarok léphetnek fel, kialakulhatnak különféle testi-lelki betegségek is.

Napjainkban a gyász folyamatát több tényező is nehezíti. Az urbanizáció terjedése oda vezet, hogy elsorvadnak a hagyományok, egyre szűkülnek az emberi kapcsolatok.

A civilizációs ártalmak miatt gyakorivá váltak a hirtelen halálesetek, amelyek nem teszik lehetővé a kapcsolat lezárását, az elbúcsúzást.

A gyász mindig egyéni. Számos tényező befolyásolja: a halál módja, a gyászoló életkora, kapcsolata az elhunyttal, előzetes élettörténete, kulturális környezete, vallásossága.

A halál hírének megtudásakor sokan tagadással reagálnak. "Ez nem lehet igaz. Ezt nem hiszem el. Ez nem velem történik." Érzelmileg bénultnak, üresnek érzik magukat. Van úgy, hogy az érzelmek sokasága tör rájuk. Úgy érzik, nem tudnak tisztán gondolkodni, válaszolni. Ez a sokkos időszak néhány perctől 1-2 napig tarthat. Ez az idő annál hosszabb, minél váratlanabb a haláleset. Különösen nehéz a helyzet, ha baleset, gyilkosság történt. Nehezíti a halállal való szembesülést, ha a hozzátartozó nem nézheti meg az elhunytat.

A temetéssel kapcsolatos ügyintézések összeszedettséget követelnek a gyászolótól. Ez a feladat nagy megpróbáltatást jelent. A gyászoló sokszor érzi magát tehetetlennek, önbizalma csökken, ingerlékeny, bizalmatlan. Van, aki túlságosan passzív lesz, mások fokozott tevékenységgel próbálják elterelni a figyelmüket az érzéseikről.

A gyász szempontjából nagyon fontos a temetésen való részvétel. Tudatosítja az elválást, lehetőséget ad a fájdalom kifejezésére, vallási támaszt nyújt, és a gyászoló megtapasztalja a körülötte élők szeretetét, tiszteletét. Ebben az időszakban a gyászoló jól kontrollálja az érzéseit.

A temetést követő időszakra az érzelmek sokasága a jellemző. Egymást váltják az érzelmek: a megkönnyebbülés, szomorúság, magány, harag, depresszió. Erőteljessé válik a bűntudat az elkövetett, vagy meg nem tett dolgok miatt, önvádat érez a gyászoló. Érzéseit, hangulatait nem tudja kontrollálni. Felelőst keres, "én vagyok a felelős a haláláért, ha ott lettem volna, biztosan nem hal meg", "az orvosa tehet mindenről" hangzik el nagyon gyakran.

Előfordul ebben az időszakban, hogy a gyászoló a halott jelenlétét érzékeli, akusztikus vagy vizuális hallucinációi vannak (hallja a halott légzését, látni véli az utcán).

Tudni kell, hogy ezek természetes jelenségek a gyásznak ebben a szakaszában. Sokszor nem mer a gyászoló erről beszélni, fél, hogy őrültnek tartják majd. Ezért még a megőrüléstől való félelem is nehezíti a helyzetét.

Ebben az időszakban a gyászoló visszahúzódik, döntésképtelen máskor, pedig a gyors döntések jellemzik. Ellentétes érzései vannak, vágyik az elhunyttal való együttlétre, de kerüli a temetőt.

Előfordul, hogy kialakul a belső párbeszéd az elhunyttal, és a halott gyakran megjelenik a gyászoló álmaiban.

Testi tünetek is jelentkezhetnek: étvágytalanság, álmatlanság, mellkasi szorítás, szájszárazság, gyengeség, szédülés, és még sok minden más. Gyakran tapasztalja magán a gyászoló azokat a betegség-tüneteket, amelyek az elhunyt életének utolsó szakaszát jellemezték.

Idővel a fájdalmas gondolatok helyett egyre több szép emlék kerül elő. Elkezdődik a megváltoztathatatlan racionális elfogadása. A gyászolóban erősödik az érzés, hogy mégis képes lesz megbirkózni a helyzettel. Ezekre a hónapokra a hullámzó érzések jellemzőek. Az évfordulók, az ünnepek (névnap, születésnap, karácsony) újra felerősíthetik a gyászoló fájdalmát.

Végül kialakul az új egyensúlyi állapot, a gyászoló gondolatai a jövő tervei felé fordulnak, kialakítja azt az életformát, amely az elhunyt nélkül is képes működni.

Ezzel a normál gyász folyamata lezárul…

Előfordulhat elhúzódó, szövődményes, betegséget okozó gyászfolyamat is, de ez már az orvosok gyógykezelését igényli.

Vissza az eredeti oldalra >>