Kérdőjelek

Lelkünk bugyrai

36 éves vagyok. 13 éve férjnél vagyok, van egy 9 éves kisfiam. A házasságommal semmi baj nem volt tavaly őszig. Illetve inkább csak húztam az igát, és nem vettem róla tudomást, hogy ezt másképp is lehetne csinálni. Azt éreztem, hogy jó lenne, ha valaki levenné a döntések egy részét a vállamról, ha valakire felnézhetnék, de nem foglalkoztam többet a dologgal. Hozzáteszem, hogy évek óta olyan szinten depressziós voltam, hogy szédültem, ha egyedül kellett mennem valahová, leizzadtam, remegtem, szexuálisan teljesen alkalmatlan voltam, férjem hozott-vitt a munkahelyemre, mert egyedül nem mertem közlekedni. Aztán tavaly ősszel olyan helyre költöztünk, ahonnan teljesen egyedül kell bejárnom a városba dolgozni, bevásárolni, stb. Vagy két hónapig a poklot jártam, annyira kitört rajtam a pánikbetegség minden tünete, de aztán kezdtem önállósodni és kimásztam a hullámvölgyből. Az értékrendem felborult, olyan dolgokat szeretek, amit előtte utáltam és fordítva. Igénylem a függetlenséget és otthon már komoly viták vannak azon, hogy milyen rossz irányba változtam. Ráadásul felelősségteljesebb munkakörbe is kerültem, ami miatt minden nap késő estig dolgozom.

De az igazi problémát az jelentette, hogy egyik napról a másikra beleszerettem egy kollegámba. 3 éve ő választott ki erre a munkakörre, pedig nem ismertük egymást. Tény, hogy az első pillanattól kezdve szimpatikusak voltunk egymásnak, de semmi több. Néhány évvel fiatalabb nálam, nős, családos, vallásos és félig-meddig főnököm is. (Annyit tudok róla, hogy nem igazán felhőtlen a kapcsolata a családjával.) Karácsony környékén történhetett valami, amit nem tudok felidézni. Valamit szerintem tett vagy mondott, amivel kiváltotta nálam ezt az érzést. Először úgy gondoltam, majd elmúlik, csak azért lángolt fel ez a dolog bennem, mert látom, hogy rá mindig számíthatok, határozott és erős. Sőt, úgy gondoltam, hogy teljesen hülye vagyok, mert ő pont az a fajta ember, aki két lábbal áll a földön és soha nem viszonozna egy ilyen jövőtlen érzést. De az utóbbi időben egyre inkább azt érzem, hogy részéről is több ez mint barátság. A szavai, az udvariassága teljesen ellentmondanak annak, amit a szemében látok, ha rám néz. Egy kollegám, aki közel áll hozzám, észrevette a dolgot és azt mondja, hogy az én „hideg” viselkedésem tartja csak vissza attól, hogy komolyabban közeledjen. Én nem veszem észre, hogy ilyen lennék, de férjem is mondta már, hogy olyan tudok lenni mint egy jéghegy, ha el akarom titkolni az érzéseimet. A lényeg, hogy szenvedek, mert az új munkakörömnél fogva nagyon sok időt kell együtt töltenünk és nem látom rajta a szokásos kijózanító elutasítást. Minden tulajdonság megvan benne, ami a férjemből hiányzik, viszont foglalt. Nem tudom kikapcsolni ezt az érzést, sőt, az a baj, hogy úgy érzem, nem is akarom. Viszont jövőjét se látok a dolognak, még ha venné is a bátorságot, hogy színt valljon. Nem tudom, mit tegyek. A férjemet szeretem, de hónapok óta nem kívánom, van, hogy a sírás jön rám utána. Ezt a kollegámat viszont igen. Segít mindenben, támogat és bármikor számíthatok rá, a gondolatomat is sokszor kitalálja és szerintem olvas a lelkemben, sokszor elgondolkodva néz utánam, de egy szót sem szól erről. Néha úgy érzem, ő is szenved.

Ami zavar, az inkább a viselkedésének és a szavainak az ellentmondása. Tárgyilagosan, zömmel csak munkáról beszélgetünk, amiből az eszem arra következtet, hogy nem akar tőlem semmit (mivel mindig kisebbségi érzésem volt nőként, ezért sokáig egyoldalúnak is gondoltam az érzéseimet emiatt). Viszont másrészről észreveszem, amikor elgondolkodva követ a szemével, naponta többször meglátogat az irodában és megkérdezi, hogy vagyok (ez miatt már kisebb pletykák is születtek és a kollegáim mindig a fejemhez vágják, hogy könnyen boldogulok én vele, mert engem szeret). Ha valamiben segítséget kérek, akkor akár túlórázik miattam, és rendszeresen túlbecsül, mintha úgy gondolná, hogy tévedhetetlen vagyok. Teljesen szembe fordul velem ülve és állva is, hozzám halkítja a hangját beszélgetés közben. Amikor rám néz, akkor a tekintete mindennek mondható, csak hűvösnek nem, időnként zavarba jövök, olyan sokáig fogva tartja a tekintetemet. Néha előfordul, hogy hazaviszem kocsival, ilyenkor láthatóan zavarban van, nem mond semmit, csak gyorsan elköszön. Múltkor elbúcsúzáskor rám se nézett, csak elhadarta, hogy „jó hétvégét”.

Nem igazán siet soha hazafelé, és nem is tagadja, hogy baj van a házasságával. Most mielőtt szabadságra ment, utolsó nap sokáig dolgoztam és megígérte, hogy megvár, és elkísér az autómig, én meg megígértem, hogy akkor már elviszem haza. De közben főnökasszonyunk jött, hogy kísérje el, mert úgyis egyfelé laknak. Miután hazakísérte, felhívott telefonon és vagy egy órát beszélgettünk. Kérdeztem tőle, hogy „már lassan hazaérsz, nem?” Mire elnevette magát, hogy „ha tudnám, milyen régóta áll már a kapu előtt”. Ilyet előtte sohasem csinált.

Biztosan nem látok teljesen objektíven ebben az ügyben, de egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy nem csak azt látom, amit látni szeretnék, hanem valóban részéről is több ez mint barátság. Vajon mi kellene ahhoz, hogy színt valljon? Lehet, hogy a magabiztos álarc mögött éppolyan gátlásos, mint pl. én? Nem tudom megfejteni ezt a helyzetet. És sajnos szenvedek miatta. Hülyét se akarok csinálni magamból, viszont azt se szeretném, ha miattam menne füstbe az egész…

Ha megtetszett a LELKI TITKAINK Mentálhigiénés Stúdió tevékenysége, kérlek ajánld ismerőseidnek is.