Pedagógus sirató

Egy óvodapedagógus önvallomása a kiégés (burnout) jelenségéről

Kiégés… Ezt a kifejezést nemrég, kb. egy évvel ezelőtt hallottam életemben először… Fiatal, a főiskolát frissen végzett kolléganőm szájából. Nekem negyedszázaddal több az éveim száma, óvónői oklevelemen régebben száradt meg a tinta, mint ahány éves ő most.

Azt a beszélgetést kettőnk közt nem felejtem el. Katalizátor volt abban a folyamatban és azokban a történésekben, amelyek ahhoz vezettek, hogy felmondjam állásomat, otthagyjam azt a pályát, amelyet szívvel-lélekkel szerettem és műveltem évtizedeken át. Őszintén beszélgettünk mindig egymással. Mesélt főiskolai tanulmányairól, vizsgáiról, elképzeléseiről, nevelési elveiről. Én bevezettem a gyakorlati munka rejtelmeibe, a gyerekekkel való bánásmód mindennapi feladataiba. Aztán az elmúlt év tavaszán egyszer csak megkérdezte: - miért mondod olyan gyakran, hogy „nem érdekel”? Döbbenten néztem. Nem értettem, miről beszél. Aztán egyszer két kisfiú összekapott valamin az udvaron, egyikük sírva jött hozzám segítséget kérni. „Nem érdekel, oldjátok meg” - mondtam. A szavak azonnal visszhangozni kezdtek a fejemben. „Nem érdekel, nem érdekel” - ismételgettem magamban. Tudatosan figyelni kezdtem magamra. Aztán ebédnél egy kislány kiöntötte a levest a terítőre. Pityeregve jött mutatni a leveses szoknyáját. „Nem érdekel, öltözz át” mondtam, de már meg is bántam. Kikísértem az öltözőbe, átöltöztettem, megnyugtattam.

Zaklatottan mentem haza műszak után. Hát mégis igaz volna? Ezt mondanám olyan gyakran, hogy fiatal kolléganőm is észreveszi? Úristen! Mivé lesz a tekintélyem előtte? Talán már másoknak is elmondta, hogyan beszélek a gyerekekkel? Miért nem szólt régebben? És mióta tart ez már nálam? Nem tudtam visszaemlékezni. Szégyelltem magam. Rosszkedvemet családom is észrevette. Tudták, mennyire szeretem az óvodát, a gyerekeket, a szakmámat. Gyakran hoztam haza a problémáimat, beszámoltam nevelési sikereimről, kudarcaimról, tépelődéseimről, pozitív- negatív élményeimről gyerekekkel, szülőkkel, kollégáimmal kapcsolatban. Fontosnak tartottam mindig, hogy este kibeszéljem magamból a nap történéseit, függetlenül attól, hogy férjem kíváncsi-e rá, fáradt-e hallgatni éppen.

Másnap nem bírtam tovább. Kértem kolléganőmet, magyarázza el, mi ez a kiégés. Miért említette velem kapcsolatban. „A főiskolán tanultunk róla” - válaszolta. „Te túl lelkiismeretes vagy, mindent tudsz a szakmáról, de mostanában fáradtnak, szomorúnak látszol, olyan egykedvű vagy. Ezt a gyerekek is észreveszik.” Beszélgetésünk itt félbeszakadt, dolgoztunk tovább. A dolog azonban nem hagyott nyugodni. Otthon első dolgom volt bekapcsolni a számítógépet és a keresőprogramba begépeltem kíváncsiságból: „kiégés”. Döbbenetem határtalan volt. Nem számítottam arra, hogy ennek a kifejezésnek – tünet együttesnek - ilyen óriási szakirodalma van. Olvasni kezdtem:

„Burnout (kiégés) szindróma krónikus, emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés állapota, amely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s amelyet a saját személyre, munkára, ill. másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek.” (H. Freudenberger 1974.)

Aztán továbbolvastam. A tüneteit, általános fázisait, a felismerés és kezelés módjait, mindent.

Lassan felelevenedett előttem pedagógusi múltam. Az elmúlt évek, évtizedek történései új értelmet nyertek, a feltett kérdéseimre, kételyeimre lassan a válaszaim is megszülettek. Ezt hívják úgy a pedagógiában: ahá-élmény. Egy régen szétesett puzzle darabjai álltak össze, és néhány elveszettnek hitt darabot is megtaláltam életem kirakós játékában…

Pályámat akkor kezdtem, mikor a Ratkó-korszakban született lányok szülőképes korba léptek és az óvodás gyerekek száma ugrásszerűen megnőtt. A 70-es évek második felében sorra épültek a nagy lakótelepek, a hozzájuk tartozó bölcsőde-óvoda komplexumokkal. Csoportonként nem volt ritka a 38-40-es gyereklétszám sem. Képesítés nélküliként kezdtem dolgozni, munka mellett végeztem el a főiskolát. Az intézményi struktúra, a nevelési elvek és módszerek azóta gyökeresen megváltoztak, mégis rengeteg - számomra pozitív - értékei voltak. Néhányat megemlítek ezek közül, mivel úgy gondolom, a mai helyzet sajnos ezeken a területeken változott meg leginkább:

• A nagy gyereklétszám ellenére a napi nevelőmunka könnyebb volt, kevesebb devianciával találkoztam. Az óvoda, mint a nevelés színterének elfogadása, az óvónők kompetenciájának elismerése általános volt.
• A szülők nevelési partnernek tekintették az óvodát, a benne dolgozó felnőttek értékrendjét elfogadták, követendő példaként fogadtatták el gyermekeikkel az általános udvariassági szabályokat, viselkedési normákat.
• A pedagógusok tanácsait, kéréseit többnyire elfogadták, törekedtek a közös értékrend kialakítására. Ez a partnerség és a viszonylag közös nevelési elvek és gyakorlat átsegített bennünket a nehezebb feladatokon, egy-egy komplikáltabb helyzet megoldásán közösen fáradoztunk.

Itt nem valamiféle egyenlősdire, nosztalgiázásra gondolok, hiszen a legutóbbi évekig ez volt a gyakorlat. Bizonyára mások, saját élettapasztalatukból kiindulva másfajta emlékeket őriznek, más következtetéseket vonnak le.

A változást a munkámban az utóbbi 5-6 év jelentette. Ekkorra már a rendszerváltozás után kialakult egy újfajta szülői réteg a maga egzisztenciális, mentális problémáival, a lakóközösségeken, munkaerőpiacon belüli szegregáltságával, az értékrendek szétválásával; az óvodát inkább gyerekmegőrzőnek és szülőhelyettesítőnek tekintő hozzáállással, a különféle, kulturális, műveltségbeli és szociális különbségeket hordozó – többnyire csonka – családokkal. A gyereklétszám fokozatos csökkenése emiatt nem hozta magával egyénre szabottabban a minőségi pedagógiai munkát. Sok család szétbomlásával az értékrendek erősen negatív irányba változtak. A szülők már nem kérik a pedagógus tanácsait, inkább ők akarnak diktálni. A rosszul értelmezett partnerközpontúság nem kellene, hogy együtt járjon a kulturális értékek, a viselkedési, étkezési, stb. szokások devalválódásával.

Néhány példával szeretném megvilágítani, mire gondolok:

• A családok tekintélyes hányadában ismeretlen fogalom a vasárnapi ebéd. A gyerekek alig esznek levest, főzeléket, inkább gyorséttermi menüt esznek hétvégén is. Hétfőnként sok gyerek azonos kis játékkal érkezik, amit a menühöz kapnak. A családokban alig van irodalmilag értékes mesekönyv, inkább az éppen aktuális rajzfilm magyartalan, idegen nevektől, kifejezésektől hemzsegő változatát veszik meg nekik. A pedagógusok kérése ellenére olyan játékfigurákat hoznak be, melyek csúnyák, félelmet keltők, agresszivitást sugallnak.
• Egy-egy kisebb balesetért, horzsolásért hangos és minősíthetetlen támadás jár a szülő részéről, aki egyéb sérelmeit gyakran vezeti le a pedagóguson.
• Sok gyerek nehezen viseli a kudarcot, konfliktushelyzetben szélsőségesen reagál.

Mindezeket azért írtam csak le, hogy érzékeltessem, mi vezetett ahhoz a frusztrációhoz, ami pályám elhagyására indított. Hiszen mindezek ellenére, tudtam, hogy jó óvónő vagyok, értek a gyerekek nyelvén. Nem értettem tehát, miért nem tudok megbirkózni az új helyzetekkel, szülőkkel, a szakma elvárásaival. Magamat okoltam esetleges kudarcaimért, a szülők számonkéréséért. Nem tudtam elfogadni, hogy a szülők szándékosan nézetnek horrorfilmet gyermekükkel „hadd tanulja meg, milyen az élet”. Nem tudtam elfogadni, hogy sok gyereknek egyetlen játéka a kardozás, az agresszív játékok. Egyik fiatal kolléganőm elmagyarázta: ” ezek a gyerekek itt vezetik le az otthon felgyülemlett feszültségeiket, ezért én megengedem nekik a kardozást, itt legalább figyelek rájuk és kijátszhatják sérelmeiket.”

Ekkor értettem meg, hogy egyedül maradtam, megöregedtem, engem már „túlhaladott a történelem”. Gyakran annyira elfáradtam, hogy a délelőtti műszak után hazamentem és aludtam 1-2 órát. Nemsokára a pszichoszomatikus tünetek is megjelentek. Az állandó fáradtság-érzés mellett a megemelkedet vércukor-és koleszterinszint, az évente előforduló felső-légúti megbetegedések. Mivel a nevelési év közben nem lehetett szabadságot kivenni, a betegállományba menekültem. Ezt már utólag gondolom így, hiszen valódi betegségek voltak azok, amelyekkel otthon maradtam. Ilyenkor volt, hogy naphosszat csak feküdtem, pihentem, még olvasni, tévézni, zenét hallgatni sem volt kedvem. Rengeteget aludtam. Azelőtt aktívan vetettem bele magam a szakmába. Látogatókat fogadtam csoportomban belföldről és külföldről egyaránt, konferenciákon szekciókat vezettem, oktatófilm-készítésében vettem részt, az ország több óvodájában tartottam előadást óvodai programunkról, amelyben dolgoztam, publikáltam, élveztem, hogy átadhatom szakmai tudásomat. Aztán, kb. két évvel ezelőtt már éreztem, nem akarom ezt tovább. Kértem vezetőmet, ne bízzon rám több szakmai munkát. A gyerekekkel még elvagyok.

Mindeközben szégyelltem magam saját magam előtt, kolléganőim előtt. Kívülről néztem a többiek lelkesedését, de már nem érdekelt. Ez sem érdekelt. Szükségem lett volna egy kis biztatásra, elismerésre. Tudom, mert ez régebben is mindig szárnyakat adott. De akkor rám tört a feleslegesség érzése. A „már nem vagyok jó semmire” biztos tudata. Családom, barátaim megértettek, mellém álltak, de segíteni ők sem tudtak. Illetve igen. Férjemmel megbeszéltük, hogy felmondok és abbahagyom a munkát egy időre. Ennek lehetőségét ő teremtette meg számomra. Most jó itthon, nem unatkozom. Rengeteget olvasok, rendezem régi írásaimat, sportolni járok, élvezem magam körül a nyugalmat, csendet. Van időm gondolkodni is. Az okokon, a miérteken.

Miért van az, hogy a pedagógiai szakirodalom, a folyóiratok kizárólag csak a gyerekekkel foglalkoznak?. Számtalan neveléssel, oktatással összefüggő írást, tanulmányt, cikket olvastam. Mindegyikben – természetesen - a gyereknevelés áll a központi helyen, a fejlesztés, az oktatás, a módszertan, a nevelést segítő megannyi intézmény, segítő szakemberek: a pszichológus, a fejlesztő pedagógus, a nevelési tanácsadók, a logopédus, stb. De ki foglalkozik a pedagógus mentálhigiénéjével? Tudom, hogy léteznek önismereti tréningek, egyéb szervezett továbbképzések. De ezek szerintem nem oldják meg az igazi problémát.

Sajnos a kiégés tünetegyüttest még a közvetlen munkatársak is összemossák, egyenlőnek tartják a depresszióval, és a szerint viszonyulnak hozzá. Pedig ez teljesen más! Néha néhány nap környezetváltozás, egy kellemes – irányított - beszélgetés egy hozzáértő pszichológussal, de a „főnök” részéről egy biztató szóval is segítő „terápia” lehetne. Sajnos ezzel a mindennapi nagy rohanásban senki sem foglalkozik. Talán nem is kívülről kellene várni a segítséget. Mindenesetre meg kell találni a módot arra, hogy a nevelési-oktatási intézményekben dolgozó felnőttek figyeljenek oda az intő jelekre. Hiszen csak kompetens felnőtt nevelhet kompetenssé gyereket.

Nem tudom, mit hoz számomra a jövő. Sajnálnám, ha el kellene vesztegetnem azt a valóban rengeteg szakmai tudást, amit az évtizedek során felhalmoztam. Szerettem mindig előadni is, átadni tudásomat az új generációnak. Szívesen adnék nevelési tanácsokat óvodáskorú gyerek szüleinek, egyszóval hasznossá tenném magamat. Egyelőre nem tudom, van-e szükség rám – valakinek valahol…

Budapest, 2005. szeptember 6.

Friedmann Ágnes

A fenyegető burnout jeleinek felismerése és kezelése érdekében kiégés elleni megeleőző tréningeket indítunk. A tréningek célja a saját mentálhigiéné ápolása, a feszültség csökkentése, a munkatársi csoport, közösség ventillációjának lehetővé tétele, a kockázati tényezők csökkentése.

Hogy neked is sikerüljön,

kattints ide, és jelentkezz most

Kiégés (burn out) tréningünkre!

Rendezvénynaptár:

Kiégés (burn out) tréning: További információ és jelentkezés »

Pedagógus burn out - Kiégés elleni tréning »

Burnout (kiégés) cikkgyűjtemény

A kiégés (burn out) kialakulása » A kiégés (burnout szindróma) fázisai »

Hogyan ismerjük fel a kiégés (burnout) tüneteit? »

A kiégés (burnout szindróma) az informatikus pályán » A kiégés (burn out) a párkapcsolatban »

Burnout (kiégés) teszt » Egy óvodapedagógus önvallomása a kiégés (burnout) jelenségéről »

Mit lehet tenni kiégés (burnout) ellen? »

Ha megtetszett a LELKI TITKAINK Mentálhigiénés Stúdió tevékenysége, kérlek ajánld ismerőseidnek is.