Múlt, jelen, jövő
Múlt búcsúztató tréning
A legtöbb ember benne ragad a múltjában, és abból is a rossz emlékeket hordozza, húzza, vonszolja magával, mint egy hozzá nőtt terhet. Pedig megtanulható az a gondolkodásmód, ahogyan a rossz emlékeinket le tudjuk tenni, és ki tudjuk egészíteni a bennünk lévő, csak éppen alvó jó emlékeinkkel. Senkit sem ismerek, akivel csak rossz dolgok történnek. Olyan embert sem ismerek, akivel sokkal több rossz történik, mint jó. De sok olyan embert ismerek, aki többnyire szomorú, lehangolt, szorong, ideges, önbizalom hiányos. Nem szükségszerű, hogy ez így legyen.
Határozd el: engedem, hogy a múlt emlékké váljon, és felkészülök a jövőre, mert az élet értelme én magam vagyok.
Itt az idő, egy év ismét eltelt az életünkből. Egy periódus, ami 365 napot foglal magába. Most még jelennek számít ez az év, de néhány nap múlva úgy emlegetjük: a múlt év. Amikor egy periódus véget ér, mindig érdemes egy kis időt rászánni arra, hogy kiértékeljük az elmúlt időszakot, levonjuk belőle a tanulságokat, és a tapasztalatokat felhasználva megtervezzük a jövőt.
Tudnunk kell, hol tartunk a saját életünkben. Vannak emberek, akik sosem szánnak időt és energiát arra, hogy tudatosítsák magukban: ami elmúlt, az már csak emlék, és nem a mai valóság. Ők azok, akik megrekedtek az alkoholista apa, mártír anya, kiközösítő osztálytársak, gúnyolódó munkatársak, megélt traumák érzésvilágában. Ők azok, akik félelemmel, vagy megvetéssel gondolnak az apjukra, haragszanak az anyjukra, fájdalommal emlékeznek a kiközösítő osztálytársakra, és beléjük vésődött a szégyenérzet a munkatársak szóbeli pofonjai nyomán.
- Miért tudunk félni az alkoholista apától, amikor talán már nem is él?
- Miért haragszunk a mártír anyánkra, aki manapság talán boldog nyugdíjasként a mi gyerekeinket hintáztatja és süti nekik a palacsintát?
- Miért fáj, hogy az osztályban magányosak voltunk, amikor már rég felnőttek vagyunk?
- Miért szégyenkezünk egy cselekedetünk vagy mondatunk miatt, amikor talán már nem is élnek azok, akik szereplői voltak a helyzetnek?
Mert olyan a múlt, mintha létezne, pedig a múlt nincs. Elmúlt. Vége van. A valóságban nem tudok visszamenni a múltamba, mint egy városba, ahova bármikor visszafordulhatok az autómmal és újra megnézhetem azt az épületeket. Nem tudok visszafordulni és visszamenni a tegnapi napba sem. A valóságban csak újra élni tudom a tegnapi napot, és elképzelem, ami történt, tehát ilyenkor a tegnapi napunk, a múltunk lenyomatával, az emlékeinkkel viaskodunk.
Az, hogy ma kik vagyunk, és hogyan definiáljuk magunkat, az egy „gyártási folyamat” eredménye. A múltunkban megtörtént események és azok értelmezésének az eredménye. Az emlékeink eredménye. Az agyműködésünk eredménye. Az agyunk begyűjti a minket ért hatásokat, értékeli, elraktározza, és eközben folyamatosan változik. Az, amit a múltbeli emlékeinkből megtanultunk, amire emlékezünk, az határozza meg, hogy a jelenben, az „itt és most”-ban kik vagyunk, hogyan gondolkodunk.
Mit tegyünk, ha nem tetszik a múltunk?
A válasz egyszerű: alakítsuk át, helyezzük más megvilágításba az emlékeinket, vegyük rá az agyunkat, hogy másképpen értékelje, tulajdonképpen átértékelje a történteket. Szinte hallom a tiltakozást: ez önmagunk becsapása lenne, önámítás, csalás. Pedig nem az. Csak az érem másik oldalának a megszemlélése. Annak a kis részletnek a megvilágítása, ami eddig sötétben maradt az emlékeink között.
Mert miből állnak az emlékeink? Az emlékek képek, benyomások, érzések, értelmezések halmaza, összessége. Hogyan fordítsuk a magunk hasznára a saját emlékeinket?
Nézzünk egy példát: adott egy harminc év fölötti hölgy, aki a gyermekkorát egy alkoholista apa és egy mártír anya között élte. Az apától félt, az anyára nagyon haragudott, mert amikor az apa randalírozott, az anya összeomlott, és neki kellett az apát megfékeznie. Harminc évesen is még mindig fájt neki a múlt. Igazságtalannak érezte a gyerekkorát, és szenvedett az átélt sérelmektől. Megvizsgáltuk a mostani, harminc fölötti életét. Igaz ugyan, hogy egy olyan férfihoz ment feleségül, akiről néhány év alatt kiderült, hogy zugivó, de két sikertelen elvonókúra után, amikor a férfi először mutatta a durvaság jeleit, békésen elvált tőle. Jelenleg a munkájában sikeres, a párkapcsolatában elégedett, a családja körében boldog életet él. De a múltjára gondolva még mindig nagyon szomorú lesz, s ez a hangulatait gyakran teszi letargikussá.
Megkérdeztem tőle, hogy miért olyan nagyon rossz neki ez az emlék. Azt válaszolta, hogy azért, mert megterhelte, összenyomta, szerencsétlenné, szégyenkezővé tette az, hogy a szomszédok sajnálták, az osztálytársai csúfolták a szülei miatt. Erőtlennek érezte magát, minden feladat túl nehéznek látszott, nem tudott bízni önmagában, elhitte, hogy ő csak egy szerencsétlen flótás. Ma is gyakran érzi ezeket.
Tovább vittük a gondolatait. Mit gondolt még, amikor abban a szerencsétlen áldozati szerepben volt? Elgondolkodott és azt felelte: minden alkalommal elhatároztam, hogy én nem ilyen felnőtt leszek. Meg fogom mutatni, hogy én más vagyok, én is érek valamit, és viszem valamire. És itt a kulcs. Mert a gyermekkori emlékeiből kimaradt egy nagyon fontos momentum: amikor rossz dolgok történtek vele, mindig született benne egy dac, egy elhatározás: és ez inspirálta őt a sikerre.
Megkértem őt, hogy gondoljon úgy magára, mint olyan gyermekre, akinek akkora ereje van, hogy még a felnőtt terheket is elbírja, s aki olyan okos, hogy a szüleit is irányítani tudja, aki sikeresen meg tudja oldani azt a helyzetet, amiben a felnőtt anyuka összeroppan. S ekkor újra élve az emlékeit már tudta látni önmagát győztesként. Miközben az emlékeiben küzdött a veszekedő szüleivel, a sajnálkozó szomszédokkal, a csúfolódó osztálytársakkal, képes volt átélni azt a büszkeséget, magabiztosságot, hogy ő nem akárki, hiszen képes arra, hogy a saját élete jobbá tételére fordítsa a helyzetet. Erősnek, okosnak, problémamegoldónak érezte magát. Most már, ha a gyermekkorára gondol, akkor büszkeséget érez, és erőt merít az akkori cselekedeteiből. Igaz, hogy mindez így történt? Igaz. Csak éveken keresztül elfejeltette ezeket a gondolatait.
Így beszélt magáról régen: már gyerekként is egy szerencsétlen flótás voltam, akit a gyerekek csúfoltak, a felnőttek sajnáltak vagy kihasználtak.
Így beszél magáról ma: már gyerekként is nagy dolgokra voltam képes. Több eszem volt, mint sok felnőttnek, és jobban tudtam küzdeni az összes gyereknél, mert én felnőtt feladatokat oldottam meg.
Olvastam valahol egy frappáns megfogalmazást: ha kapsz egy citromot, csinálj belőle limonádét. Mindannyian kapunk az életben kisebb-nagyobb citromokat. A saját döntésünk, hogy fintorogva, fanyalogva, önmagunkat sajnálva nyalogatjuk-e a savanyú citromot, vagy csinálunk belőle egy üdítő limonádét.
Ha azt akarod, hogy a következő éved jobb legyen, gyere el az Múlt búcsúztató Önismereti Tréningünkre! Tanuld meg te is, hogyan találhatod meg magadban azokat a belső erőforrásaidat, amelyek a következő évedet, éveidet sikeressé tehetik.
A Múlt, jelen, jövő - Múlt búcsúztató tréning után, ha szükségét érzed, lehetőség van személyes konzultációra, tanácsadásra.
A Lelki Titkaink Mentálhigiénés Stúdió tréning kínálata
Ha megtetszett a LELKI TITKAINK Mentálhigiénés Stúdió tevékenysége, kérlek ajánld ismerőseidnek is.
