„Az élet nem a halállal végződik.”
Dr. Polcz Alaine
Honnan jöttünk és hová megyünk?
Dr. Polcz Alaine - pszichológus, tanatológus
Megjelent: Ideje a meghalásnak, Pont kiadó Bp., 1998, p. 9-37
Polcz Alaine (Wikipédia cikk) »
A halál felfogásának története az emberiség története is. Az egyes kultúrák, korok halálviszonya gondolkozásukat, életmódjukat, filozófiájukat tükrözi.
A nagy vallások mindig visszatérnek a halál kérdésére adott válaszra; s hogy ez a válasz a hétköznapi ember számára felfogható-elviselhető legyen, mitologizálták, kiszínezték, képes, szimbolikus beszédet használtak. A modern tudat sem a színezett, sem a színezetlen választ nem érti, a szimbólumokat elutasítja. Nekünk a mai tudatunkkal kell élnünk, mely nem ismeri, nem érti a mitológia nyelvét, mivel szilárd magja a ráció, a természettudományos gondolkodás.
Halálviszonyunk történelmi alakulása
Vessünk egy pillantást a múltra, halálviszonyunk alakulásának különböző formáira. Közel 2000 évig a keresztény ember családja, barátai, szomszédai körében halt meg. A társadalmi előírás megszabta, mit kell tenni, és éppen ezzel segített. (Most senki sem tudja, mit kell tenni, kivéve a morfium adagolását.) A beteg régebben felvette az utolsó kenetet, búcsúzott a hozzátartozóitól, barátaitól. Bocsánatot kért és megbocsátott. Rendezte érzelmi problémáit és élete konfliktusait. Mérlegelte és értékelte az életútját. A halál „békés” volt és családias. Ideje és módja Istentől elrendelt. A közös sorsot természetesen viselték, így a halál, az elválás problémája közösségi volt.
A XV-XVI. századtól áttevődik a hangsúly az élettől búcsúzásra. A figyelem ekkor kezd a purgatórium felé fordulni. A túlvilág reménnyel teli. Várható és megnyerhető a mennyország, de azért meg kell küzdeni. A haldokló mindig pontosan tudta, mi következik, milyen rítus nem maradhat el: a ravatalozás, siratás, virrasztás, majd a temetési szertartás. Tudott a lélek további életéről, a túlvilágról, s ha nem hitt, legalább élményszerűen kételkedett a lélek halhatatlanságában. Mindezt egy életen át elemi erővel közvetítette feléje a társadalom, sugalmazta a családon, az iskolán, a művészeteken keresztül.
A temető régebben a templom kertje volt, a templomot vette körül. A falu közepén állt, lehetőleg dombon vagy hegyen, mindenki szeme előtt. S egyben ez volt a falu vagy a város középpontja is. Vagyis a halottak az élet középpontjában vannak, s ennek egyszerre indoka, eredménye is az, hogy a halálviszony családias, a haldoklás és a halál természetes.
A nagyvárosi temetők kialakulása is pontosan mutatja a korszellem változását. A templom és a temető szétválasztását 1775-ben Mária Terézia rendelte el. A polgáriasodással, városiasodással indult meg rohamosabban a temetők kiszorulása a lakóhelyekről, majd a régi kis temetőket elnyelték a fejlődő városok. A múlt század végén alakultak ki a mai nagy köztemetők, Budán a farkasréti, Pesten a Kerepesi temető.
A polgárosodás során az orvosi szemlélet és higiénia terjedésével, rendelettel tiltották meg, hogy a halottat a temetésig a háznál tartsák, ha nincs megfelelő külön szoba. Így alakult ki lassan a ravatalozóból való temetés. És ez megszülte az új szemléletet: az emberek szabadulni akartak a halottól. A rossz lelkiismeret kompenzálására pedig általános lett a sírkultusz. Ez a folyamat nagyon gyorsan ment végbe; s ma már tilos is háznál tartani a halottat, tizenhat órán belül el kell szállíttatni.
A múlt században kialakult kommercializálódás során vállalatok vették át a temetés lebonyolítását, amelyek haszonra törekedtek, így egészében üzletivé vált az, ami valaha rítus volt.
Először a temetőknek, majd a ravatalozásnak és a temetésnek kellett kivonulniuk az élők közeléből. Végül a halottkultusznak, az emlékezésnek is. Napjaink díszítgetése egyre inkább formális, átélt tartalom nélkül gyászolunk.
A díszes ravatalozással kezdődik a halál és a halott elkülönítése, családiasság helyett a távolítás, pompa, templomi ceremónia. A közös sors, közös elnyugvás helyett az egyéni sors, az egyéni halál hangsúlyozása. Századunk a halál tagadását és tabuvá válását éli meg.
Hogyan hal meg egy mai ember?
Kórházban, izolációs szobában vagy az intenzív osztály függönyei, a rákapcsolt készülékek és csövek között, elkülönítve, teljes magányban. Esetleg kórteremben, észrevétlenül - mert ez is előfordul. Senki se törődik vele, hiszen nyögött, panaszkodott eddig is. A kórteremben rászólnak, hogy legyen csendben, betegtársai döbbenten húzódnak el, és nem szólnak hozzá, ha kezdődik az agónia. Sokszor nem is tudják, hogy haldoklik. De hát különben is, mit lehet tenni ilyen körülmények között? - kérdezhetik sokan; még ha tudnánk is, hogy mit kellene tenni. De nem tudjuk. Nincs társadalmi előírás, nincs szokás, és magunktól rájönni nehéz. Régebben a meghalás a család, a közösség, az egyház és a hit dolga volt. Ma az egyéné kellene, hogy legyen; de ez nagyon nehezen alakul.
Régebben a betegeket otthon gyógyították, otthon születtek, otthon haltak meg az emberek. Ma „kórházuralom” van. A gyógyítás terén nehezen tudunk visszatérni az otthon segítő-kisegítő szerepének felismerésére; mégis alakul előttünk valamiféle átmenete - egyelőre a szülőotthonok és a „haldoklók háza” formájában. Amerikában az új irányzat otthon szülni és a haldoklók házaiban meghalni. A modern kórházakban kezdik beengedni a gyermekek mellé az anyákat, hogy ápolhassák őket.
Már nemcsak a haláltól félünk, hanem mivel az élet mesterségesen meghosszabbítható, az odáig vezető úttól is, sőt ettől már szinte jobban, mint magától a haláltól. Vagyis a fájdalomtól, a kiszolgáltatottságtól, a magánytól, az emberi méltóság elvesztésétől. Az emberiségnek soha nem volt ennyire központi kérdése a fájdalom, mint most, amikor eddig soha nem ismert mértékben tudjuk csillapítani. S ez azért van így, mert a fájdalom elviseléséhez sincs morális, spirituális hátterünk, akárcsak a halálhoz.
A jó halál - megfelelő felkészüléssel - azért volt jó, mert értelme volt. Felkészülés valami jóra. Vagyis tudatos átlépés egy másik szférába, a család, a barátok, a hit képviselőinek részvételével, ami aztán az utolsó harccá alakult. A rossz halál a hirtelen halál volt - ma lehetőleg öntudatlanra kábítva, egyedül elrejtve lépünk a halálba. A semmibe. És egyedül lépni a semmibe az elképzelhető legnagyobb próbatétel. Ezért tartják ma jó halálnak a hirtelen halált, az öntudatlan halált, mert azzal nem kell szembenézni.
A haláltudat az ént veszi célba. Minden vallás és hit szelídítette a halált, s mivel a halál az egyetlen és kikerülhetetlen valóság, ha elfordulunk tőle, vad lesz és félelmetes. Korunk halála vad és fekete, félelmünkben tagadjuk meg, mert elvesztettük értelmét. Megpróbálunk nem törődni vele, mintha akkor nem létezne. Ebben a tagadásban segít az orvostudomány. Mivel nem tud mit kezdeni a halálélménnyel, keresi az élet mindenáron való hosszabbításának és a kábításnak a módjait, az átlépés elfedésére, elfeledtetésére.
A diáktüntetések, hippimozgalmak, kábítószer-fogyasztás, sátánizmus, galerik mögött valójában a létélmény tehetetlensége, az élet ürességének felismerése áll. A technokrácia, a tudomány és a ráció sivár, mechanizált útvesztőiből próbálnak menekülni a fiatalok. De inkább csak a tagadás, ellenállás fogalmazódik meg bennük, cél nélkül. „Fogódzót akarunk találni ahhoz, hogy értelmesen létezhessünk” - halljuk sokszor. Mert az út végén nem látnak semmit. És nagyon hamar felteszik a végső és alapvető kérdést is. Az amerikai fiatalok keresik a halál értelmét. Ha van értelme meghalni, van értelme élni is.
Dr. Polcz Alaine
Polcz Alaine 1922. október 7-én született Kolozsváron. Özvegy, férje Mészöly Miklós író (1949-től 2001-ig).
Visszahozták a halálból
19 évesen, a háború alatt súlyos sérüléseket szerzett, kórházban kellett újjáéleszteni. Közben intenzív halálközeli élményeket szerzett, melyek megváltoztatták addigi világlátását. Ezek hatására kezdett pszichológiával, a halál és a gyász kutatásával (thanatológiával) foglalkozni. A második világháború szörnyűségeiből szabadulva pszichológia szakra iratkozik. Polcz Alaine az ELTE bölcsészkarán szerez pszichológusdiplomát 1949-ben.
Az utolsó percek meghatározzák az öröklétet
Polcz Alaine pályájának kezdetén felnőtt elmebetegekkel folytatott művészeti terápiát, majd gyermek-ideggondozóban játékdiagnosztikával foglalkozott, játékteszteket dolgozott ki. Több mint ötven éve foglalkozik haldokló gyerekekkel és felnőttekkel.
Polcz Alaine a SOTE II. Számú Gyermekklinikáján a beteg, haldokló gyermekek és hozzátartozóik pszichológusa. Alapozó fontosságú műveket publikált a gyerekek haláltudatáról. Mindent megtett azért, hogy a kicsik végstádiumukban hazakerülhessenek, és otthonukban, szüleik és játékaik között lehessenek. Könnyebb volt így meghalniuk.
A Magyar Hospice Mozgalom megalapítása és elindulása az ő nevéhez fűződik, a Magyar Hospice Alapítvány elnöke.
Az élet nem a halállal végződik - vallja Polcz Alaine. A pszichológusnő több mint ötven éve foglalkozik haldokló gyerekekkel és felnőttekkel, az utolsó napjaikat, óráikat próbálja könnyebbé tenni.
Tanatológiai munkássága nyomán az utolsó percek tanújának is nevezik. Polcz Alaine számtalan haláleset tapasztalása után állítja: élet nem a halállal végződik. Az a valami, amit halálnak nevezünk, átlépés egy másik minőségű és formájú életbe, egy materiális, fizikai létből egy szellemibe. Csakhogy az utolsó órák és percek nagyon fontosak. Eldönthetik, meghatározhatják az örök élet helyét és minőségét. - nyilatkozta.
Polcz Alaine alapozó fontosságú műveket publikált a gyerekek haláltudatáról. Tanatológiai, pszichológiai munkái kézikönyveknek számítanak.
Főbb művei:
- Bábjáték és pszichológia (1966)
- Aktív játékdiagnosztika és játékterápia (1974)
- A rend és a rendetlenség az emberi cselekvésben (1987)
- A halál iskolája (1989)
- Asszony a fronton, dokumentumregény (1991)
- Meghalok én is? A halál és a gyermek (1993)
- Macskaregény (1995)
- Éjjeli lámpa (1996)
- Ideje a meghalásnak (1998)
- Főzzünk örömmel! (1998)
- Világjáték (1999)
- Az életed, Bíró Berta (2000)
- Leányregény (2000)
- Gyászban lenni (2000)
- Élet és halál titkai (2001) »
Ne vidd tovább egyedül a terhet, jelentkezz most a gyászfeldolgozó csoportunkba!
Gyász és veszteségfeldolgozó tréning: További információ és jelentkezés »
Halál, gyász, gyászfeldolgozás: További információ a gyászfeldolgozó levelező tréningekről »
Gyásztanácsadó képzés
További információ a Gyásztanácsadó képzésről »
További Dr. Polcz Alaine írások
| Polcz Alaine: Együtt a halálban és a gyászban |
| Amikor az ember haldoklik, félni kezd. Fél attól, hogy jön a rossz, és rémképeket fog neki mutatni. Ez azonban csak képzelgés. A Tibeti halottaskönyv szerint le kell ülnie egy olyan embernek az eltávozó mellé, aki egy vele (rokon, guru). Tudatosítani kell a haldoklóval (akár imákkal), hogy mi megy végbe most benne (elbúcsúzás az érzékszervektől...). Ha ezt a haldokló elfogadja, akkor ezáltal túllép a fantáziaképeken … |
| Polcz Alaine: Honnan jöttünk és hová megyünk? |
| A halál felfogásának története az emberiség története is. Az egyes kultúrák, korok halálviszonya gondolkozásukat, életmódjukat, filozófiájukat tükrözi. A nagy vallások mindig visszatérnek a halál kérdésére adott válaszra; s hogy ez a válasz a hétköznapi ember számára felfogható-elviselhető legyen, mitologizálták, kiszínezték, képes, szimbolikus beszédet használtak. A modern tudat sem a színezett, sem a színezetlen választ nem érti, a szimbólumokat elutasítja. Nekünk a mai tudatunkkal kell élnünk, mely nem ismeri, nem érti a mitológia nyelvét, mivel szilárd magja a ráció, a természettudományos gondolkodás. |
| Egy gyermek hiánya |
| A gyász, a bánat megélése teljes valónkat követeli. Meg kell merülnünk a fájdalomban, hogy azután kiemelkedhessünk belőle. Előbb el kell gyászolnunk az eltávozottat, hogy méltóan fogadhassuk az érkezőt. Ha még tart a gyászmunka, a pocaklakónk velünk együtt gyászol. Ő már a fájdalommal megterhelve érkezik a világra, hiszen nem önmagáért születik, hanem az elvesztett gyermek pótlékaként. Ne tegyük, mert egyik gyermek sem pótolható. Minden gyermekünket önmagáért kell a világra hoznunk, és önmagáért kell szeretnünk! |
| Gyermek, halál, gyász |
| A gyermeket többnyire szeretnénk megkímélni mindattól, ami a halállal összefügg. Hisszük, ha nem beszélünk róla, talán nincs is. Ha senki nem hal meg, csupán „elutazik” vagy „távoli országba költözik”, a veszteség nem is annyira pótolhatatlan. S ha nincs visszavonhatatlan veszteség, gyász sincs. S nincs fájdalom, szorongás, sem önvád. Valójában azonban a gyermek mindig „tudja” a tényeket, még akkor is, ha nem ad hangot kételyeinek, aggodalmainak, részint azért, mert nem képes azokat szavakba önteni, részint, mert igazában nem is akar nyíltan beszélni róluk. |
| Gyermek voltam, így gyászoltam |
| Nagyon sok látogató jött hozzánk azokban a napokban. Mindig ott voltam a felnőttek között, átéltem a felnőttek gyászát, de bennem egyre nőtt a feszültség, amit nem engedtem felszínre törni. Mérhetetlen haragot éreztem, de nem tudtam, hogy kire haragszom. (Mostani felnőtt eszemmel visszaemlékezve az akkori érzéseimre, azt hiszem, a szüleimre haragudtam, mert elvesztettem a mindenhatóságukba vetett hitemet. Csalódtam bennük, hiszen én csak azt kértem ajándékba, hogy hozzák vissza a testvéremet. Úgy éreztem, hogy nem vigyáztak rá eléggé, és akkor rám sem tudnak vigyázni.) Ettől kezdve, úgyemlékszem, soha többé nem bíztam meg a felnőttekben úgy, mint előtte, megéreztem, hogy ők is majdnem olyan kiszolgáltatottak, min én, a gyermek. Úgy hiszem, az én gyermekkorom ekkor ért véget. |
Halál, gyász, gyászfeldolgozás
| Ügyetlenül küszködünk |
| A halál hosszú ideig tabu téma volt. Az ember néha hajlamos azt hinni, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is. Így aztán a haldokló körül élők egyformán felkészületlenek, többnyire nem tudják, hogyan viselkedjenek a haldoklóval. Őszinte szó helyett szerepet játszanak, és így nem tudnak segíteni a szenvedő ember problémájának megoldásában. |
| A halál, a gyász és a gyászfeldolgozás lélektana |
| A gyászmunka lényege és alapvető célja, hogy el tudjuk fogadni a másik halálát. Ez azt sugallja: szembe kell nézni a megváltoztathatatlannal, vagyis tudomásul kell venni, hogy soha többé nem találkozhatunk, nem láthatjuk már élve az eltávozottat. A mai civilizációban még illetlenség halálról, gyászról ilymódon beszélni. A gyász külsőségeit is sokan lebecsülik, üres formaságnak tartják, pedig a ceremóniák, rítusok segítik a feldolgozás menetét. |
| Kárpáthy Ágnes: A gyász szociológiája |
| A halált egyik civilizáció sem tudja sem megközelíteni, sem kikerülni, csak kerülgeti, és éppen a kerülgetés módja, e koronként változó "haláltánc" válik érdekessé a halállal és egyben az élettel foglalkozók számára. Korunk válasza a halál kérdésére, a társadalom és az egyén viszonya a halálhoz, a haldokláshoz és a gyászhoz a korábban évszázadokon át tartó lassú változásoktól eltérően, néhány évtized alatt szinte teljesen átformálódott. |
| Mit érez a beteg a haldoklás különböző fázisaiban? |
| Amikor a beteg megtudja, hogy gyógyíthatatlan a betegsége, akkor egyszerűen nem hiszi el. „Ez nem lehet igaz!” - mondja. Azonnal az jut az eszébe, hogy biztosan elcserélték a leleteit, vagy tévedtek a vizsgálatnál. A beteg ilyenkor még ereje teljében van, tudja, hogy kicsit beteg, hiszen ezért fordult orvoshoz, de annyira nincs rosszul, hogy a halálra, vagy halálos betegségre gondoljon. Még nem tudja, hogy életének talán éppen az utolsó aktív időszakát éli. |
| A halál fázisai |
| A haldoklónak szüksége van arra a bizonyosságra, hogy nem hagyják magára. Bár a halál olyan élmény, amit mindenki egyedül él meg, a legteljesebb lelki magányban, mégis szüksége van arra, hogy érezze egy másik ember jelenlétét, hogy valaki elérhető legyen, aki meghallgatja, akinek foghatja a kezét. |
| Elisabeth Kübler-Ross: A halál és a hozzávezető út |
| Elisabeth Kübler-Ross, mint könyve előszavában elmondja, nem tankönyvet kívánt írni, csak meg akarja ismertetni az embereket a haldoklók tapasztalataival, érzéseivel, félelmeivel. Meg akarja mutatni, hogy hogy lehet emberként kezelni a haldoklót, hogy lehet vele párbeszédet kialakítani, megkönnyítve így minden érintett számára a halál elfogadását. |
| Elisabeth Kübler-Ross: Hogy többé ne féljünk a haláltól! |
| Elisabeth Kübler-Ross beszámolója arról, mit tanult évtizedeken keresztül a haldoklók ágyánál, és milyen következtetéseket vont le közel 20 000, tudományosan kiértékelt halálközeli élményből. |
| Hogyan segíthetünk haldokló szerettünknek? |
| Aztán elérkezik a nap, amikor az orvos behívat, és azt mondja: nem tudunk többet tenni a beteg érdekében, már csak fájdalmat csillapítunk. Felteszi a kérdést: el tudják-e látni otthon a beteget? Ekkor tudatosul bennünk, hogy itt nem betegről, hanem haldoklóról beszél az orvos. Döntési helyzetben vagyunk: mit tegyünk? Ezer szempont van, amit meg kell vizsgálnunk. Ezek közül most csak azzal foglalkozunk, ami az elköszönéshez, a gyász megéléséhez, a fájdalom elviseléséhez segít hozzá. |
| A búcsú |
| A legtöbb ember arról számol be, hogy mennyire bántja, hogy amikor még beszélhetett volna a haldoklóval, amikor még elmondhatta volna neki azt a néhány szót, ami fontos lett volna – nem tette meg. Az élet létezik. A halál létezik. A látszat mit sem számít. Az számít csak, amit érzünk. Hogy együtt legyünk azzal, akit szeretünk, és aki hamarosan távozni készül. Hogy megmondjuk neki. Hogy bocsánatot kérjünk. Hogy megbocsássunk neki. |
| Hogyan adj szót fájdalmadnak? |
| Földi létünk a fogantatással kezdődik és a halállal ér véget. A halál elkerülhetetlen, tényét megváltoztatni nem lehet, amin változtatni tudunk, az a halálhoz való viszonyunk. Tudom, ezek súlyos szavak, de még súlyosabb a fájdalom, amit hordozunk. A veszteség fájdalmát egyedül éljük meg. Ha szerencsénk van, és szerető család, barátok vesznek körül a veszteség idején, az kicsit segíthet. De az elhunyt után maradt üresség, a kínzó hiány, a magány érzését egyedül éljük át. |
| Engedd el! |
| Az élet és a halál a bot két vége: egyik nincs a másik nélkül. Azt elfogadjuk, hogy élet nélkül nincs halál, de a fordítottját már nehezebben. Pedig ha a természet körfogására, a talaj termékenységére gondolunk, máris világosabb a kép. Szakemberek egyértelmű tanácsa: merjünk belemerülni a bánatba, és aztán lelkileg megújulva emelkedjünk ki belőle. Erőt vesz rajtunk a mélabú. Pedig a veszteség árnyékában ott az ígéret, hogy a sötétségből előlépve megláthatjuk a napvilágot, és megízlelhetjük a napfényt. Az elmúlás, megszűnés után maradó űr, szomorúság, fájdalom, esetleg harag keveréke a gyász. |
| Gyászreakció |
| A gyászreakció Engel (1970) szerint négy szakaszban zajlik. A kezdeti sokk állapotában a megrázkódtatást követő sajátos gátoltság, belső némaság érvényesül. A veszteséget az egyén sokszor nem is képes tudomásul venni. A tény azonban a második szakaszban fokozatosan tudatossá válik, a harmadik szakaszban megindul a restitúció és a negyedikben az oldódás. |
| Egy gyermek hiánya |
| A gyász, a bánat megélése teljes valónkat követeli. Meg kell merülnünk a fájdalomban, hogy azután kiemelkedhessünk belőle. Előbb el kell gyászolnunk az eltávozottat, hogy méltóan fogadhassuk az érkezőt. Ha még tart a gyászmunka, a pocaklakónk velünk együtt gyászol. Ő már a fájdalommal megterhelve érkezik a világra, hiszen nem önmagáért születik, hanem az elvesztett gyermek pótlékaként. Ne tegyük, mert egyik gyermek sem pótolható. Minden gyermekünket önmagáért kell a világra hoznunk, és önmagáért kell szeretnünk! |
| Meg nem született gyermek |
| Amikor vetélés következik be, akkor egy vágyott folyamat szakad félbe. A terhesség megannyi titkot rejt a nő számára, aki ezt a titkot nap mint nap bontogatja. Minden kismama felteszi magának ezeket a kérdéseket: „Milyen lehet most a kicsinyem, akit érzek, hordozok a szívem alatt, de nem látom, nem hallom őt. Mit csinálhat ott bent a pocakomban, mit érezhet, mit gondolhat, vajon jól érzi-e magát?” Az anyává válás folyamatában a nő megtanulja, hogy lemondjon dolgokról, testével, lelkével, viselkedésével, táplálkozásával szolgálja a születendő életet. S ha bekövetkezik a vetélés, az anyává válás folyamata hirtelen megszakad, nincs idő felkészülni, döbbenetes gyorsasággal történnek az események, az anya elveszíti a gyermekét, mielőtt a karjában tarthatta volna. Nincs kapaszkodó, nincsenek, vagy alig vannak emlékek, csak az üresség érzése marad, és a „miért történt?” és a „miért velünk történt?” kérdése, amire ritkán van válasz. |
| Gyermek, halál, gyász |
| A gyermeket többnyire szeretnénk megkímélni mindattól, ami a halállal összefügg. Hisszük, ha nem beszélünk róla, talán nincs is. Ha senki nem hal meg, csupán „elutazik” vagy „távoli országba költözik”, a veszteség nem is annyira pótolhatatlan. S ha nincs visszavonhatatlan veszteség, gyász sincs. S nincs fájdalom, szorongás, sem önvád. Valójában azonban a gyermek mindig „tudja” a tényeket, még akkor is, ha nem ad hangot kételyeinek, aggodalmainak, részint azért, mert nem képes azokat szavakba önteni, részint, mert igazában nem is akar nyíltan beszélni róluk. |
| Túlvilágjárók - Élmények a halál közelében |
| A halálközeli élmény leggyakoribb összetevői: a halál beálltát megállapító ember szavainak hallása, békesség és fájdalommentesség érzete, a testből való kilépés élménye, a test körül zajló események látása, találkozás halott hozzátartozókkal, áthaladás egy sötét alagúton, fényhatás érzékelése, az életút áttekintése, annak az érzete, hogy vissza kell térni az életbe, az ettől való vonakodás, majd a visszatérés után az élmény kifejezésének nehézsége. Nem mindenki éli át a halálközeli élmény minden elemét, és az állandó elemek sokszor egyéni jellemzőkkel egészülnek ki. |
A könyvespolcra ajánljuk
Polcz Alaine - Bitó László: Az utolsó mérföld
Polcz Alaine és Bitó László dialógusának egyik legnagyobb érdeme, hogy két ellenkező kultúrtörténeti aspektusból szernbesítenek minket a korszakra jellemző európai halálfelfogással, illetve a meghalás folyamatával és aktuális etikájával. Szenvedélyes gondolkodók, kíméletlen vitatkozók. Szelíd emberek. Meggyőződésük igen különböző jellegű és különböző szintű felismerésekben ütközik. Hála ütközéseiknek, olvasói élményként vehetjük szemügyre, amint a statisztikailag megalapozott, kísérletileg igazolható, egzakt tudományos megismerés és a személyes tapasztalatokra, megérzésekre, sejtésekre és a hit gyakorlatára alapozott gondolkodás kiméri a másik felségterületének határait.
Polcz Alaine - Bitó László: Az utolsó mérföld »
Polcz Alaine: Befejezhetetlen
A Befejezhetetlen című könyv szépen illeszkedik Polcz Alaine időskori, összegző könyveinek sorába, amelyekben visszatekintve egész életére, tetteivel és munkájával, tudásával és gondolataival, hitével és érzelmeivel - és a halállal néz szembe. A könyvnek nem volt és nem is lehetett célja, hogy mindenki számára érvényes választ találjon a benne feltett kérdésekre, sőt többnyire csak a saját válaszainkat találtuk meg, vagy még azt sem. De beszélgetni, levelezve gondolkodni, az égi és földi szerelemmel kapcsolatos kérdéseinket feltenni, a fogalmakat, sztereotípiákat és törvényszerűségeket bemérni, tapasztalatainkat és emlékeinket körbejárni, még ha egyszeregyszer fájdalmas is, ám összességében igen élvezetes elfoglaltság volt mindkettőnk számára - és nem tanulság nélküli. Felteszem, ha a könyv ugyanerre az élvezetes elfoglaltságra ösztönzi majd olvasóit, már nem írtuk meg hiába.
Polcz Alaine: Befejezhetetlen »
Polcz Alaine: Kit siratok? Mit siratok?
A legnevesebb magyar thanatológus új könyvének címe, e két rövid, staccatós kérdőmondat már önmagában is elgondolkodtató. Az elsővel szembesülve még nagyjából „képben van” a Polcz Alaine munkásságát ismerő olvasó, de a második kérdőmondat talán elbizonytalanítja… De e kötet vallomás-sorozatából kiderül, hogy nemcsak elveszített, elhunyt szeretteinket sirathatjuk igazi, valódi gyásszal, sőt néha tébolyító, sorsot, kegyetlen végzetet, akár a Mindenhatót is káromló, eszelősen ismételgetett, sértődött „miért?”-ekkel, hanem ugyanúgy sirathatjuk egy szeretve-megszokott élethelyzet tragikus, önhibánkon kívüli megszűnését, így a szűkebb pátria történelmileg igazságtalan elvesztését, de még egy hozzánk közelálló, családtaggá fogadott négylábú pusztulását is, aki igazi társunk volt hosszú évekig - és értette a köztünk kialakult - közös fajnyelvet helyettesítő, ám mégis valódi, bensőséges kommunikációt. De sirathatjuk a minket elhagyó kedvest is, aki továbbél ugyan, akár elérhető földrajzi közelségben hozzánk, csak éppen nem velünk. Sőt sirathatjuk saját, családban betöltött hajdani szerepünk megszűnését is, holott valamennyien életben vagyunk-maradtunk, „csak” éppen egy manapság már mindennapinak tűnő válás robbantott ki - mondjuk - az apaszerepből, amely érzelmi és értelmi énünk integráns részévé vált.
Polcz Alaine: Kit siratok? Mit siratok? »
Polcz Alaine: Meghalok én is? A halál és a gyermek
A megrázó kötet a szerző évtizedeken át folytatott pszichológusi munkájának tapasztalatait fogja egybe. A halált az éppen csak kezdődő élet szemszögéből ragadja meg, ráébresztve az olvasót a halállal szembesülő gyermek félelmeire, küzdelmére, bölcsességére. Polcz Alaine évtizedeken át dolgozott haldokló gyermekek mellett, megismerte azokat a reakciókat, melyek a halált sohasem elfogadható tényként vagy éppen az élet természetes lezárásaként kezelik. Interjúkat idéz, amelyekben gyermekek szembesülnek a maguk vagy hozzátartozóik halálával. A személyes tragédiákat olyan érzékenységgel fogalmazza meg, hogy az ezekből leszűrhető általános tapasztalat fontos segítséget nyújthat a megértésben, az elfogadásban.
Polcz Alaine: Meghalok én is? A halál és a gyermek »
Ha megtetszett a LELKI TITKAINK Mentálhigiénés Stúdió tevékenysége, kérlek ajánld ismerőseidnek is.
